Felső-Maros mente
A Felső-Maros mente táji elnevezés eredetileg a Szászrégen és Déda között fekvő hat magyar községet jelölte, ma már a Marosvásárhely és Déda között, a Maros két partján, a Mezőség peremén, Székelyföld nyugati határán elhelyezkedő magyar lakosságú falvak vidékét hívják így.
Első, ismert írásos említése, Gyznoyo, a Bánffy család egy 1319. december 14-ei keltezésű hagyatéklevelében található.
A falu lakói az első világháború áldozatainak emlékére turulmadaras emlékművet állítottak. A Turult az ötvenes években a Marosba dobták a hatalom kiszolgálói. 2009 augusztus 15-én az emlékművet újra felállították.
A XVIII. század végén keletkezett Magyaró északkeleti felében. 1970 óta különült el Magyarótól. A település lakói mind magyarói családok leszármazottai.
Nevének változatai: Holtmorus (1319), Holtmaros (1503), Holth-Maros (1509), Holtmaros (1512) és azóta ma is.
A falu templomában őrizték sok éven keresztül Wass Albert hamvait (mellszobra is van a templomban), amíg engedélyt kaptak a temetésére.
1228-ban Mogoreu néven még csak mogyorócserjével benőtt helyként említik.
A falu határában találhatók Mentővár csekély alapfal-maradványai. A várat 1319-ben említik először, kevéssel ezelőtt építtette Losonczi Tamás, később is a Losoncziaké volt, de 1553-ban már elhagyatva állott.
A falu területe már a bronzkorban lakott terület volt amint az 1924-ben felszínre kerülő bronzleletek is bizonyítják. A legszebb, az akkori művészet egyik legtökéletesebb képviselője egy bronzkori fibula, bross, amely Maros megye jelképévé vált. Építkezés nyomai a falu területén már a Római Birodalom idejéről ismertek.
Marosfelfalu régi templomának szentélye a XII. század második felében épült, a Maros egyik ágának jobb partján II. Géza magyar király idején, míg hajója IV. Béla korában épült. 1913-ban új, nagyobb templom épült, az Árpád-kori templom romossá vált. Sajnos tető híján Erdély egyik legrégebbi ismert falfestményei így tönkrementek a szentély falain, már csak kis töredékek láthatók.
Első, ismert írásos említése, Feelfolu, a Bánffy család egy 1319. december 14-ei keltezésű hagyatéklevelében található.
1427-ben ferences-rendi kolostor épült a faluban. 1540-ben a ferencesek elhagyták a kolostort mivel épülete összeomlott.
A Maros folyó jobb partját szegélyező dombtetőn már a római időkben emeltek egy kisebb erődítményt, ami a népvándorlás viharaiban pusztult el. Elnevezése a földből előkerült feliratos táblák szerint „Ala nova Illiricorum” lehetett. Maradványai a jelenlegi kastély egykori gyümölcsöskertjében omladoznak.
Első, napjainkig fennmaradt oklevél már 1228-ban említést tett róla, amikor Tomaj nembeli Dénes tárnokmester birtokainak határjárását részletezte. Korabeli források szerint 1537-től jelentősebb építkezéseket végeztek a nemesi szállásnak helyet adó épületen.
Utolsó nagyobb mértékű átalakítása a 19. század végén történt. Az itt megalakított Erdélyi Helikon társaság jeles eredményeket ért el a kisebbségi létbe szorult magyar nyelvű irodalom ápolásában.
A város az 1926-ban egyesített Magyar- és Szászrégenből, valamint az 1956-ban hozzácsatolt Abafájából és Radnótfájából tevődik össze.
1228-ban II. András király egyik alapítólevelében, Regun néven említik először, habár a város stratégiai fekvése, és védelmi rendszerei azt valószínűsítik, hogy sokkal régebben, I. László idejében alapították.
A 14. században felépül gótikus evangélikus temploma, mely a legnagyobb templom a környéken.
A 15. század elején mezővárosi státust kapott.
1427-től vásártartási joga van, évente négy országos vásárral.
1564-ben a császáriak, 1603-ban Basta hadai, 1661-ben a török-tatár seregek pusztították.
Magyarrégenben létesült 1725-ben a legrégebbi magyar református iskola.
Itt választották erdélyi fejedelemmé 1661. január 1-jén Kemény Jánost.