Máncz János

1923-tól tevékenykedett Régenben. 1924 – ben igazgatónak nevezik ki. A hatalomváltás idején elveszik az iskola nyilvánossági jogát, csak mint magániskola működhet. Az iskolaszék elnöke és az igazgató többször felmennek a fővárosba, de a nyilvánossági jogot nem adják meg. Az állami tanfelügyelők állandóan ellenőrzik az iskolát és mindent kifogásolnak: kicsik az osztálytermek, nem megfelelő az iskolai szertár, könyvtár stb.

Az iskolába nem járhatnak az állami alkalmazottak gyermekei, más nemzetiségűek, vallásúak, zsidók stb., még a leányok sem. Az iskolának nincs bentlakása stb. Végül az igazgatóságnak sikerül elérnie, hogy leányok is járhatnak, de az osztályok létszáma csak három lehet. A tanulóknak minden évben a régeni Petru Maior állami iskolában kellett vizsgázniuk mint magántanulóknak. Volt fiúosztály, hogy 24-es létszámmal kezdte, de a harmadik osztályban már csak 14-en voltak. Az 1933-as év gazdasági válsága a szülők kedvét is elvette az iskoláztatástól. (Nincs értelme, mi haszna van stb. ? a tehetősebb szász iskolába adta gyerekét, hogy nyelvet tanuljon, oda bárki beiratkozhatott, azt az állam nem ellenőrizte…) Máncz Jánost 1936-ban kinevezik a Temesvári Katolikus Főgimnázium igazgatójának, amit nem fogad el. Itt marad Régenben és széles körű tevékenységet folytat nemcsak az iskolában, hanem a közéletben is. A régeni Dalkörnek segédkarnagya. Részt vesz a különböző egyesületek kultúrtevékenységében mint rendező. Helyettesíti a kántort, ha szükséges, istentiszteleteken, temetéseken stb. Nincs olyan egyházi vagy más tevékenység, amiben részt ne vállalna.

Mint tanár alaposan felkészült, sokoldalú nevelő volt, ha kellett, bármelyik kollégáját tudta helyettesíteni. Nagyszerű orgonista és zenetanár volt, az iskolai, ifjúsági és egyéb énekkarokat is vezette. A növendékekkel nagyszerűen tudott bánni, a kirándulásokban és egyéb ifjúsági tevékenységekben minidig részt vett. A szülőkkel a kapcsolata nagyon ió és tárgyilagos volt. A közélet nagyon értékelte és becsülte. Mint ember nagyon puritán és egyszerű volt. Sokszor nem vette fel a fizetését az egyháztól, nehogy az iskola anyagi helyzete felboruljon. A szegényebb gyerekeket elvitte a közeli vendéglőbe hónapokon keresztül ebédelni. A környék falvaival is tartotta a kapcsolatot, növendékeit ott is felke-reste. Segítséget nyújtott a növendékek továbbtanulásában is. Az iskola tanulmányi szintje elég magas volt. Egyes tanulók az életben ugyancsak megálltak a helyüket, volt, akiből érsek, diplomata, egyetemi tanár, miniszteri tanácsos, államtitkár stb. lett. Még sokat írhatnék Máncz János emberségéről, optimizmusáról, segítőkészségéről. Emlékét még csak egy emléktábla őrzi a római katolikus templom falán, amit volt növendékei állíttattak.

Az ő munkássága, mint gyökerek, úgy épülhetnek be a mi munkánkba. Soha nem volt fásult, reményvesztett, közömbös. Hitt a jövőben, bár 1923-tól 1949-ig sok megpróbáltatás érte. Csak 1944 őszén volt távol. A várost az itt folyt harcok miatt kiürítették, és neki is menekülnie kellett. 1945 nyarán térhetett vissza. Volt elhurcolva, bezárva, Salati plébános úrral, Antal Gusztávval és másokkal együtt.

Tanulságképp őt kell hogy kövessük, ő lehet az egyik példaképünk, eszményképünk. Hiszem, hogy munkánk eredményes lesz, és mind együtt fogunk dolgozni, egymást támogatjuk, és mindenben egységesek leszünk.

Forrás:

Király Sándor ny. tanár, volt növendéke, in: Szászrégen és Vidéke, 1999 április